Mi mozgatja az ember tudásvágyát?
Magamból kiindulva, egy szándék, amely a megfelelni vágyással rokon. Jó egy társaságban érdekeseket mesélni, jó a rejtvénybe beírni kapásból a megoldást, jó, ha rácsodálkoznak az emberre esetenként, hogy ejha!!!, és jó, ha kérdeznek, mert ők is ismeretre vágynak, abban a biztos tudatban, hogy a kérdésre korrekt válasz érkezik.
Jó tudni, mert akkor az ember taníthat. Kielégíteni a csillogó szemek érdeklődését, látni ahogy az átadott információ egy előkészített rendszerbe beépül, kikerekíti azt, s valami új születik. Egy olyan új, ami vissza is csatolható.
A tanítással lehet pénzt is keresni, hiszen a pedagógusnak a szakmája a tudás átadása, a platform az iskola, s az órákon elhintett mag előbb-utóbb szárba szökken.
Jó egy szakmát ismerni. Benne újat alkotni, teremteni, gyógyítani, építeni, termelni s azt értékesíteni.
A tudásnak ára van. A legyőzött kényelem, az agytorna, a befektetett energia, az utánajárás, a napi fáradság, a vizsgák izgalma, a megmérettetések törekvése és fáradalma.
Régebben bizonyos tudás egy életre szólt.
És most?
Már a graduális képzésből kikerült fiatalok is le vannak maradva. A gyakorlatban derül ki, hogy a fejlődés nemigen várta meg az ő diplomájukat. Némely szakmákban öröm, ha látva egy-egy cikket, az ifjonc még képes megérteni, hogy hogyan működik.
És megkezdődik az egész életre szóló futás a tudás után. A változó, de sohasem lassuló ütemű fejlődés néha megtorpan, míg létre nem jön az akadályt elhárító megoldás, hogy aztán újult erővel húzzon bele, s fokozza a sebességet.
A természet kegyes hozzánk. Minél több van a fejben, annál könnyebben kapcsolódik az újdonság valamely információhoz.
Mégis, ennek ellenére, úgy látom lehetetlen egy életen át követni valamit. Az ember kétféle megoldást választhat. Vagy szakosodik, s attól kezdve az egész egy szeletét tanulmányozza és tanulja tovább, vagy vált. Az eddigi tudását szinten tartja, amennyire lehet, hogy legalább megértse a szakmabeli fejlődés újdonságait, míg ő maga, gyakorlatára alapozva, más irányban folytatja munkáját. S ezzel párhuzamosan a tanulást.
Van aki egy idő után leáll a tanulással, s a meglevőket igyekszik kamatoztatni. Megy is egy darabig, míg tudása végleg el nem avul, s ő idegenné válik saját világában. Szegény...
S mi, örök kíváncsiak, akik tanulásra lettünk determinálva?
Hol a mi tudásunk?
Az első szakma egy-egy kedves képe még fel-felvillan, de hol van már az a gyakorlat, amikor biztos kézzel nyúltunk a megfelelő helyre. Az akkori tudás beépült az alapba. Aztán a második, a harmadik, a többi, a tanfolyamok, az előadások, mind mind a lábunk alatt hevernek, bázist adva mai valónknak. A sok-sok elavult, hasznavehetetlen tudás. Ami nélkül mára sehová se jutottunk volna.
De itt vagyunk. Tesszük a dolgunkat, kérdezünk, válaszolunk, értelmezünk, mesélünk, összeállítunk és szétszedünk, építünk ameddig bírjuk.
Ha az élet dolgaiban biztonságosan szeretnénk eligazodni, önbizalmunkat fokozza, ha véleményünk van a minket körülvevő dolgokról. Ám a világ rohanása, a történések gyors sorolása akadályoz. Nincs idő átgondolni az információt, és véleményt alkotni róla. Ilyenkor elővesszük a korábbi életszakaszainkban olyan jó szolgálatot tett automatizmust. Habitusunknak megfelelően jónak, vagy rossznak minősítjük a hírt, sokszor szinte függetlenül annak igazi lényegétől.
Az előítéletek pedig kiszorítják gondolatvilágunkból a kreativitást, az önálló építő gondolatokat, a valódi elmélyülést, az alkotás vágyát, a valódi örömöt, a szépség felfogásának képességét. Kilépünk valódi világunkból és elkezdjük egy másik ember életét élni . S eltemetjük saját magunkat.
